A Hévízi-tó, egy hidrogeológiai csoda

A Hévízi-tó egyszerre geológiai ritkaság, termálkarszt-laboratórium és élő ökoszisztéma. A geológia, a hidrológia, az ökológia és a gyógyászat itt nem külön tudományágak — hanem egyetlen, közös történet szereplői.

A "csoda" szóval a tudós emberek, óvatosan bánnak. A Hévízi-tó azonban szépsége mellett valóban geológiai és hidrogeológiai értelemben is csoda.

Egy hely, ahol a Föld mélye, a víz és az élővilág több ezer éve, megszakítás nélkül együtt dolgozik. A Hévízi-tó vize térben és időben is utat jár be, története van. A mi felelősségünk, hogy ez a történet ne szakadjon meg.

Hidrogeológiai értelemben a Hévízi-tó a természet egyik legösszetettebb – és legszelídebben működő – rendszere. Egyedülálló, komplex jelenség, amelyben a kőzet, víz, a hő, az idő páratlan összjátéka figyelhető meg. Nem véletlen, hogy már Lóczy Lajos is "különleges geológiai tüneményként" említi a 19. század végén — és valljuk be, Lóczy ritkán tévedett.

A víz a Keszthelyi-hegység repedéshálózatain át hatol a mélybe, ahol felmelegszik, majd a Hévízi-törés mentén újra a felszínre emelkedik. Ez a természetes hőcserélő rendszer hidrotermális konvekcióval működik – ez a Föld saját, önfenntartó energiaforrása. Ha valaki ma mérnöki szemmel nézi, azt mondaná: ez egy több százezer éves, zérókarbon, önszabályozó energiarendszer.

A Hévízi-tó vízutánpótlása egy mélyen fekvő karsztos rendszerből származik, amely a Dunántúli-középhegység és a Zalai-dombság határán, több száz méteres mélységben húzódik. A víz több kilométeres utat tesz meg, ásványokkal és gázokkal telítődik, majd a forrásokon át újra a felszínre tör. A víz kalcium–magnézium–hidrogénkarbonátos, enyhén kénes, gázkiválásai pedig segítik az iszapképződést – a föld alatti folyamatok adják a gyógyító hatóanyagot.

A tó mélyén, 38 méteres mélységben található a forrásbarlang, amelyet ötven éve pillanthatott meg először emberi szem. 1975. február 10-én Plózner István és Kovács György elsőként jutott el a forrásterembe. A gömb alakú terem nyugati oldalán tíz forrás található. A jelenlegi I. számú forrás hideg és meleg ága között szinte csak egy kő választja el a vízáramlatokat. A legnagyobb hozamú a IV. és a VI. számú, míg a X. forrás mögött valószínűleg egy feltáratlan barlang rejtőzik. Mindegyik forrás más hőmérsékletű és összetételű, együtt stabilan 435 liter/másodperc hozammal töltik a tavat. Így a tó teljes vízmennyisége háromnaponta megújul.

A tó működését sokáig empirikus megfigyelések alapján ismertük. Az utóbbi években azonban a numerikus modellezés segítségével már nemcsak leírni, hanem szimulálni is tudjuk a vízáramlásokat. Ebben a munkában kiemelkedő Reska Zsombor kutatása, aki több időlépték mentén vizsgálta a tó alatti áramlások rendszerét.

Eredményei szerint a forrás hozama és hőmérséklete érzékenyen reagál a csapadékra, a légnyomásra és a karsztvízszintek változásaira. A modell kimutatta, hogy a vízáramlás nem statikus, hanem pulzáló — mintha a tó alatt a Föld maga lélegezne. Ez a felismerés természetvédelmi szempontból is kulcsfontosságú: ha a felszín alatti utánpótlás ritmusa sérül, a tó nem képes önszabályozni. A természet tehát itt nem egy stabil állapot, hanem egyensúlyban tartott változás.

Nagy Judit Barbara és Dr. Sziebert Dénes munkái még tágabb perspektívát nyitnak. Kutatásaik szerint a tó vízellátása nem lokális eredetű, hanem egy nagyobb, regionális karsztvízi hálózat része, amely kapcsolatban áll a Dunántúl mélyebb karsztvíztestjeivel is.

Az eddig elvégzett izotópos vizsgálatok alapján a víztestek kora akár több ezer év is lehet — vagyis amit ma látunk, az a régmúlt klímák és földtani folyamatok öröksége.

Ahogy Zseni Annamária írja:

"A Hévízi-tó ökoszisztémája a biológiai és a geokémiai folyamatok finom összhangjának mintapéldája."

Ez az összhang azonban érzékeny. Elegendő egy kis változás a vízáramlásban, egy új útvonal a közlekedésben, vagy néhány fokos hőmérséklet-eltérés — és az egyensúly megbillen. A természet itt nem díszlet a gyógyászathoz, hanem maga a gyógyászati berendezés. Ha úgy tetszik, Hévíz legfontosabb "orvosi műszere" maga a természet. Természetvédelmi szempontból ezért a mi feladatunk nem kevesebb, mint e csoda fenntartható működésének biztosítása. A fenntartható gyógyturizmus lényege az, hogy a vendég holnap is ugyanazt a természetes erőt kapja, amit tegnap adott a tó.

A Tó és a források védelme maga a gyógyítás jövője. A modellezések egyértelművé tették: ha a forrásrendszer bármely szakaszát terhelés éri, annak hatása a felszínen is mérhető.

Ezért ma már nemcsak arról beszélünk, hogyan lehet a tavat megőrizni, hanem arról is, hogyan lehet vele együtt élni.